Jánk Károly: Az ünnep

Gőzölgő tányér az ünnep.
Egy kancsó bor
fehér damasztabroszon,
még érintetlenül pihen.
Mellette kés, kenyér -
kettészelt, termékeny hallgatás.
Egy kétkarú gyertyatartó:
még fénytelen a világ.

Aztán a légkör lesz
egyre meghatározóbb.
Az ünnepi asztal hőmér-
sékletéből egy kevés
már szemmel is látható.
Mintha meleget árasztó tollpihék
töltenék be lassan a szobát.

Az ünnepet mindig mi gondoljuk el,
de csak a tárgyak élik a csodát.

A negyedik gyertyát egymásért gyújtsuk.
Érted és értem. Igazán megérdemeljük azt,
hogy főt hajtsunk egymás előtt,
hiszen a jézusi szeretet erre figyelmeztet mindannyiunkat.
Arra, hogy legyen szent minden ember számára
a mindenség ajándéka: az emberélet.
Lobbanjon egymásért, s lobogjon a negyedik gyertya
az Istengyermek-próféta megszületésének pillanatáig.
Érted, ki több voltál egy szerelemnél, aki hűséggel vigyáztál,
aki ha kellett, hát könnyet ejtettél értem.
Érted, aki miattam, s nem ellenem haragszol.
Érted, aki felneveltél, óvtál és szeretettel adtad kezembe az emberi életet.
Érted, aki a barátom vagy és felsegítesz a porból, mielőtt porrá válnék.
Érted, aki megtisztelsz bólintásoddal s figyelmeddel,
ha illendően szólok hozzád a körülöttünk zajló történésekről.
Érted, akivel együtt játszottam a szerepet életem színpadán.

(Ismeretlen szerzőtől)

Adventem csepp a várakozás óceánjában

Mily jelentéktelen egy emberi szív várakozása bármi után. Az ember maga is majdnem semmi a mérhetetlennek tűnő Mindenségben. Mégis szívem várakozása, különösen az Isten iránt, különös értéket kap, ha úgy fogjuk föl, hogy az nem más, mint egy csepp a Mindenség várakozásának óceánjában. Évtizedekkel ezelőtt láttatta ezt meg velem Teilhard de Chardin. Őt idézem:

“Azok a csodálatos idők, amelyek megelőzik az első karácsonyt, nem üresek, belőlük sem hiányzik Krisztus. Azokat is hatalmas befolyása járja át. – Fogantatását készítik elő a kavargó kozmikus tömegek, és ennek érdekében rendeződnek a bioszféra életárjai. Születésének előkészítése miatt gyorsul az ösztön fejlődése, s a Földön érte feslik ki a gondolat virága.

Balgatag módon ne türelmetlenkedjünk amiatt, hogy időtlen idők óta kellett várnunk a Messiás eljövetelére. Hogy Jessze törzse kihajthasson, s az Emberiség kivirágozhasson, ahhoz sok idő kellett:

- az ősember gigászi és névtelen küszködése,
- Egyiptom hosszan érlelődő szépsége,
- Izrael nyugtalan várakozása,
- a keleti misztikák felszálló illata,
- a görögök agyonfinomult bölcsessége.

Mindez az előkészület kozmikusan, biológiailag volt szükséges, hogy Krisztus az Emberiség színpadára léphessen. S mindezt a munkát az Ő lelkének aktív és teremtő hajnala serkentette, mert ez ez emberi lélek volt kiválasztva, hogy új élettel járja át a Mindenséget. Amikor Krisztus megjelent Mária karján, az egész világot kezdte magasba emelni.

E szüntelen vágyó várakozás óceánjában várakozásunk csepp lesz a végtelenség érzetével.”

Adventem csepp csupán, de az Emberiség várakozás-óceánjának csöppje. Ó nem “majdnem semmi a Mindenségben”, hanem valaki minden ember, aki várakozásával hívja, “csalogatja”, kikönyörgi, hogy Isten, ha már megteremtett hozzánk jöjjön, magához, magába emeljen.

Hogyan várjuk? Legalább várjuk Őt úgy, mint szülő gyermekét, gyermek az apját, anyját, szerelmes szerelmesét? Úgy várjuk-e legalább, mint a véges a Végtelent, halandó a Halhatatlant, kérdések a Feleletet, részek az Egészet, esendő a Teljességet, beteg az Orvost, vétkes az Irgalmat, boldogtalan a Boldogságot, EMBER AZ ISTENT?!

Úgy tűnhet, mindez túlzás. Lehet… De lehetséges is. Lehetséges, ha van bennünk csend. Alázat. Éberség. Feltétlen hit. Öröm. Remény. Ima. ( Tudom én, itt és ma élek: nagy a lárma, a zaj, a reklámok áradata, a főtéren felállított pavilonok vásári zajlásában alig találni meg a Betlehemet. Mégis…)

Advent van. Gondoljunk rá: várakozásunk csepp a Mindenség várakozásának óceánjában.

(Mácz István)

Kányádi Sándor: Holtomig ismeretlen


Mennyit egy maroknyi víz,
mennyit egy vonalnyi rajz
arcodból fölvillanthat;
holtomig ismeretlent
siratok, ha siratlak.

Olykor talán a málló
faldarab nyomán sejlő
véletlen-formált arc vagy;
holtomig ismeretlent
siratok, ha siratlak.

Máskor talán egy árnyék,
fű-, fa-, vagy virág-játék,
az is rád hasonlíthat;
holtomig ismeretlent
siratok, ha siratlak.

Földből és őszi égből,
talán fiam szeméből
naponta, minden percben;
siratlak holtomiglan,
holtomig ismeretlen.

Jánk Károly: Alkony az alsóvárosban

Az alsóváros langyos fényei
elfüggönyzik a rácsos testű fákat.
A járókelők utolsó léptei
vagy háromszáz éve már, hogy erre jártak...

A mutatók a mélybe tartanak,
a folyó hosszú teste mint a kámfor,
az idő benőtte házfalak alatt
eltömődnek az utolsó árkok.

Ide már biztos, hogy senki sem követ.
A vízbe mártott minden gondolattal
az alsóváros alvó homlokán
átsistereg és kialszik a nappal.

Winter

Softness of first snow
sleeping with a toy bunny
many years ago

children laughing
among trees standing
in frozen ponds

above the garden
small piece of black sky
and the Orion

small lights blinking:
candles
of the cementery

red rays
through the web
of dry branches

everything white
but the magpie's wing
winter forest

winter sun
an icicle
dripping

all day - all night
in the morning
still snowing

blue sky
gentle sunbeams warming
my wintercoat

(Márk Balás)

ZENsation

Look, the snow gives body to the wind!

(Ákos Fodor)

Paul Alfred Kleinert - Boldogság

csak megbizserdül a halánték -
sötét hang, mely sosem erős
csak fölneszelsz épp; semmi szándék
s nem érzed úgy: hm, ismerős

az ilyen perc mily ritka lett, lám:
hogy történhet még egyszeri
konok időnk megint siet már
a láz, a nyüzsgés elnyeli

s már csak csekély nyom koponyádban
nem is látszik, oly közrezárt
s mégis tudod, így, eltaláltan
az volt: egy boldogságszilánk

Fodor Ákos: Jégtánc

A jég
Meg az ég
Szikrázva simul össze
A szél
Se beszél
Por-hóval kergetőzve
Játszanak
- mert szabad.
E fényes-boldog pusztaságban
Nincs hazug szó: tisztaság van.
Senki se kényszerít. Senki se tiltja, hogy válassz,
Itt te vagy a kérdés, és csak te lehetsz a válasz!
Égnek
És jégnek
Kristálysíkjai közt suhan a lélek…
A levegő penge-éles és szesz-tömény
Itt mégse félek, mégsem érzem a vesztem én:
Repülve, zuhanva,
Pörögve, suhanva
Szótlanul mond hálát jégnek és égnek
A táncba–szabadult, eszelős-tiszta lélek!
Oly jó:
Erre nincs szó!
S ha vége a dalnak és fárad a láb:
A JÉGTÁNC minden kis karcos nyomát

Némán begyógyítja a szűz hó.

Tóth Krisztina: Magas labda

Ez itt az éjszaka minden fénylő tetője.
Át kell ütni a folyó felett a holdat.
Ez itt az életed, ide jöttél előle,
mert nem megy a halál, hiába gyakoroltad.

Ez meg a szél – nincs tőle könnyű dolgod.
Látszik, hogy lengenek a vezetékek.
Át kell ütni a szívedet, te boldog:
ott száll a magas labda, még eléred.

Az ott folyó, fölötte lüktető ég.
Dobog, dobog, de koncentrálj a percre.
Közel nagyon: gyakorold, hogy csak emlék!
Kivel játszol, hova figyelsz? Te.

„A halál nem jelent semmit.
Csupán átmentem a másik oldalra.
Az maradtam, aki vagyok, és te is önmagad vagy.
Akik egymásnak voltunk, azok vagyunk mindörökre.
Úgy szólíts, azon a néven, ahogy mindig hívtál.
Beszélj velem, ahogy mindig szoktál,
ne keress új szavakat.
Ne fordulj felém ünnepélyes, szomorú arccal,
folytasd kacagásod,
nevessünk együtt, mint mindig tettük.
Gondolj rám, kérj, mosolyogj rám, szólíts.
Hangozzék a nevem hátunkban,
ahogy mindig is hallható volt.
Ne árnyékolja be távolságtartó pátosz.
Az élet ma is olyan, mint volt, ma sem más.
A fonalat nem vágta el semmi, miért lennék
a gondolataidon kívül...
csak mert a szemem nem lát...
Nem vagyok messze, ne gondold.
Az út másik oldalán vagyok, lásd, jól van minden.
Meg is fogod találni a lelkemet,
és benne egész letisztult szép, gyöngéd szeretetemet.
Kérlek, légyszives... ha lehet,
töröld le könnyeidet
és ne sírj azért, mert annyira szeretsz engem."

Szent Ágoston

x
Világosság, ó. hol van a világosság? Gyújtsd meg azt a vágyakozás égő lángján!

Itt a lámpa, de soha egy lobbanása sincs a lángnak, - a te sorsod is ilyen, szívem! Ó, százszor jobb volna számodra a halál!

A lelki ínség kopogtat ajtódon, s azt az üzenetet hozza, hogy a te urad ébren virraszt s találkozóra hív az éj sötétjén át.

Az eget felhők borítják, végeszakadatlan az eső. Nem tudom, mi ez, ami megmozdul szívemben; nem tudom, mit jelent.

A villám pillanatra fellobbanó fénye csak még mélyebb sötétet von a szememre, szívem tapogatózva keresi az ösvényt, amely felé az éjszaka zsongó zenéje hívogat.

Világosság, ó, hol van a világosság? Gyújtsd meg azt a vágyakozás égő lángján! Az ég dörög, a szél sikoltva száguld az ürességen át. Az éj fekete, mint egy fekete kő. Ó, ne hagyd, hogy sötétségben múljanak el az órák. Gyűjtsd meg életeddel a szeretet lámpáját!

(Rabindranath Tagore)

Adventkor

Ködös hajnal-órák, tejszínű reggelek,

a földön sárguló, elkínzott levelek.

Az ég hólyagszemén nem tör át a nap

sugárnyalábja felhőtlen megakad.

Az ősz lassan lépked, majd télbe borul

és ahogy megvirrad, be is alkonyul...

Este tompa fények remegnek az utcán,

megtörnek a tócsák fodródozó foltján.

De a hétköznapok bágyadt szürkesége

nem törheti meg azt, ami bennünk béke.

Lelkünkben reménység, a szívünkben áldás:

Ránk köszöntött advent,

boldog Jézus-várás...

Ágh Tihamér

Adventi hajnal

Alföldön, fákon zúzmara,

adventi hajnal zápora,

ezüst mezők, ezüst világ...

Szobánkban csend és béke van,

karácsonyt vár a kisfiam.

Ezüst mezők, ezüst világ,

ti visszatérő szent csodák,

ó, szép adventi hajnalok!

Lelkemben halkan zengenek

rég elfelejtett énekek.

Ó, szép adventi hajnalok,

Istent dicsérő angyalok,

bús tájon, íme, zeng a szó:

az éjszakának vége már,

megtartó Krisztus erre jár...

Bús tájon íme zeng a szó:

Istennel élni volna jó

az ég alatt, a föld felett,

s üdén, miként a kisfiam,

Jézusra várni boldogan.

Az ég alatt, a föld felett

pusztítva jár a gyűlölet...

Adventi hajnal zápora

e csendes téli reggelen

nyugodj meg fájó lelkemen.

Adventi hajnal zápora,

új boldog élet mámora

ó, hullj reám, ó, hullj reám!

Hozzátok el a nagy csodát

ezüst mezők, ezüst világ!

Sándor Ernő

Téli erdőn hópihe-nyáját
tereli pásztorként a szél.
Egy-egy fenyőt sejtelem jár át:
nemsokára szelíd fénykörbe tér;
s kifelé hallgat. A fehérlő
út fölé nyújtja száz gallyát –
várja készen, míg ég fele nő
az egyetlen, szent éjszakát.

(Rilke)

Jánk Károly: A gyerekkor vége

A játékkoszorúkat helyükre rakom.
A feledés vize. Kezeim mosom.
Angyalok arca a töredezett égen.
Életük nincs több. A halálukat élem.

Márai Sándor: December
Ez a hónap az ünnep. Mintha mindig harangoznának, nagyon messze, a köd és a hó fátylai mögött.

Gyermekkorunkban e hónap első napján árkus papírra, kék és zöld ceruzával, karácsonyfát rajzoltunk, karácsonyfát, harmincegy ággal. Minden reggel, dobogó szívvel, megjelöltük, mintegy letöröltük e jelképes fa egyik ágát. Így közeledtünk az ünnep felé. E módszerrel sikerült a várakozás izgalmát csaknem elviselhetetlenné fokozni.

A hónap közepe felé, amint közeledett az ünnep, már állandóan lázas voltam, esténként félrebeszéltem, hideglelős dadogással meséltem dajkámnak vágyaimról. Mit is akartam? Gőzvasutat és jegylyukasztót, igazi színházat, páholyokkal, színésznőkkel, rivaldafénnyel, sőt valószínűleg kritikusokkal és azokkal a szabónőkkel is, akik megjelennek a főpróbákon, és rosszabbakat mondanak a darabról. Ezenfelül lengyel kabátkát akartam, továbbá Indiát, Amerikát, Ausztráliát és a Marsot. Mindezt persze selyempapírban, angyalhajjal tetézve. Egyáltalán, gyermekkoromban mindig a világegyetemet akartam, az életet, amely egyszerre volt bicikli, kirándulás a Tátrába, anyám zongorázása a sötét társalgóban, bécsi szelet, almásrétes és diadal összes ellenségeim fölött.

Most, hogy az ünnep közeledik, meglepetéssel észlelem, mintha még mindig várnék valamire. E napokban megesik, hogy elindulok az utcákon, megállok a kirakatok előtt, nézelődöm. Öngyújtó nem kell. Fényképezőgép, Victor Hugo összes művei, bőrben, zsebkés, melynek gyöngyház tokjában ötféle penge van, továbbá dugóhúzó, körömtisztító és pipaszurkáló is, nem kell. Semmiféle tárgy nem kell már, s ha jól meggondolom, lemondok Indiáról, Ausztráliáról és a Marsról is, ellenségeim cikkeit érdeklődéssel olvasom, s színházba lehetőleg egyáltalán nem járok.

Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani; s még mindig várok valamire.
Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Közben már megtudtam, hogy szeretetet kapni nem lehet; mindig csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy semmi nem nehezebb, mint a szeretet kifejezni. A költőknek nem sikerült, soha, a költőknek, akik az érzelmek és indulatok minden árnyalatát rögzíteni tudják szavaikban.
A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni; ha kimondják, már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben vagy a levegőben. Szerves lény talán nem is élhet másképp, csak a hőben, a fényben, a levegőben és a szeretetben.

Mindezt tudva, az egyre zavartabb és bizonyosabb tudásban, nem tehetek mást, mint sorra járni az üzleteket, s vásárolni öngyújtót, illatszert, nyakkendőt és jegylyukasztót, gőzvasutat és Victor Hugo összes műveit. Tudom, hogy mindez reménytelen. Mit csináljak? Az ember azt tudja, amit tud.

“Valami van a télben, ami a gyermekkora emlékeztet, közvetlenül és fájdalmasabban, mint más évszakok. A hó kékesszürke színében, a szobák alkonyatában, a kályhák nyers, orrfacsaró illatában, mindebben van valami bizalmas és örökre elveszett. Ez az emlék didergésre késztet.
Olyan a gyermekkor emléke télen, mint egy sivár, elhagyott lakás, ahonnan kiköltözött mindenki, akit szerettünk, mint egy lakás, melyből elhordták a bútorokat, s melyet nem lehet többé kifűteni.”
(Márai Sándor: A négy évszak – A hó)

JÓZSEF ATTILA : MILYEN JÓ LENNE NEM ÜTNI VISSZA

Milyen jó lenne nem ütni vissza
Mikor nagyokat ütnek rajtunk,
Milyen jó lenne nem ütni vissza
Se kézzel, se szóval,
Világitni a napvilággal,
Elaltatni az éjszakával,
Szólni a gyávaság szavával,
De sose ütni vissza.

Lelkeimmel pörölnöm kéne
S élvén is vagyok most a béke.
Kristály patakvíz folydogál
Gyémántos medrü ereimben.
Szelid fényesség az ingem
És béke, béke mindenütt,
Pedig csak én élek vele!...
Fölemelnek a napsugarak,
Isten megcsókolja minden arcom
És nagy, rakott szekerek indulnak belőlem
A pusztaság fele.

(1924. július 10. körül)

Paul Éluard: Egolios


Még hallom a hangot

Ez az amit szeretni fogsz
Mindig mindig mindig

Valld be hogy nem sejtetted ezt a pillanatot
Mely örökké varázsol

Többé nem sikerül megszabadulnod álmodsz
Gondolj ha tudsz a korra mikor még nem
szerettél

És fejtsd meg ha tudod mért éppen ez az arc
És nem egy másik áll minduntalan elébed

Még hallom a hangot

Szeress szeress
S érzed olyan leszel lassankint mint a tölgy

Árnyékod lesz az erdő
Madarak csillagok telepszenek fejedre

Nem alszol már csak egy másik álom ölén
S álomtalan szemek virrasztanak szemedben

A boldogságra gondolsz s olyan vagy mint az őrült
A nap ágait a karodba öleled

Most hallom a hangot

Mind-mind amit elhallgatott
Mind amit sejteni gyanítani se tudtam

Hallom magam körül a csönd körtáncait

Ha balsorsodra gondolsz olyan vagy mint az

őrült


Mint egy árok a sivatagban

Mint egy beteg akit elhagytak
Mert túl sokat remélt

És lehet hogy olyan leszel mint egy halott
Megtudod noha élsz hogyan emészt a féreg

A végső érzéketlenségig
A boldog teljes titoktalanságig.

Eddig komiszság nélkül élt. Most komisz lett.
Mikor elfogta a sírás vágya, és majdnem mindig sírni vágyott, úgy érezte, afféle korán jött vendég, nevetséges és képtelen, ő, aki mindig későn érkezett az indokolt gyászokhoz. Akkor aztán azokat, akik szerették, elhalmozta haraggal és hűtlenséggel. Nem akarta, hogy ő legyen az, akit kevésbé szeretnek.
A zöldellő, napfényes nyurga fasorok örökre elenyésztek; így hát nyirkos, fekete folyosókon kellett végighaladnia.


/Rónay György ford./

Babiczky Tibor: MANIR

Eltűntek már napjai a nyárnak

csupa mozdonyzokogás most a kert

ízek és illatok vissza-visszajárnak

de a kóstolásnak ideje letelt


öröklilára festi majd a szánkat

a túlérett őszi szeder

ilyen íze van tehát a fulladásnak

és így foglak és így engedlek el

Azt hiszed, hogy...

"Egyszerre

vágyunk a keretekre, és gyűlöljük, ha kordában kell tartanunk vágyainkat. A félrelépések sokszor ebből a mélyben munkáló ambivalenciából fakadnak. A szabadság így sokszor elég méltatlanul, suttyomban valósul meg, szorongást, bűntudatot és végül borzasztó sok fájdalmat eredményezve. Igazán szabadon élni és szeretni nem egyszerű dolog, sokak számára a biztonságnak akár az illúziója is mindennél többet ér." Mester Dóra Djamila

Mai hangulat

Április 11.

Dsida Jenő: Minden nap esttel végződik

Minden nap esttel végződik.
Minden zaj csenddel végződik.
Minden valami semmivel végződik
és holt betű lesz minden fájdalom.

Csukják itt is, ott is az ablakot,
értelmetlen sötét zsalu-szemek
ölelik magukba arcomat.
Minden nap estével végződik.

Kaput keresek, hol nem áll angyal,
egy szemet, mely nyitva maradt
s azt mondja nekem: értelek.
De minden zaj csenddel végződik.

Ilyenkor a templomokat is bezárják,
az Isten magára csavarja
gomolygó, vastag, sokredős ruháját –
minden valami semmivel végződik.

Ilyenkor senkinek sem szabad beszélnie,
a koldusok bokrok alá húzzák magukat,
a tücsök ciripel. Este lett.
S néma verssé lesz egy-egy fájdalom

Idézet

Vannak a világban embertelen nehézkedések, melyek még éppen legyőzhetők, ám ez rendkívüli erőfeszítést, a lélek teljes odaadását igényli. A világ súlyai közül azok a nemesek, melyek az egész embert igénylik. Ugyan mire tanít egy pehely?! És mit tanít a gránittömb, melyhez hozzá sem lépünk, annyira valószínűtlen, hogy valaha is mozdítani tudjuk?!

Darvasi László: A könnymutatványosok legendája

Mai talált kincs

„Ha vége szakad valaminek, akár rossz volt az, akár jó, mindenképpen űr marad a helyén. Ha rossz volt, az űr magától is megtelik. Ha jó, akkor csak úgy lehet megszüntetni, ha a helyébe az ember valami jobbat talál.”
Ernest Hemingway