Garai Gábor: Töredékek a szerelemről

Ki megvigasztaltad a testem,
áldott legyen a te neved.
Hazug voltál, hiú, hitetlen?
Vakmerőbb, mint a képzelet!

Hová hullsz? Én meszes közönybe.
Nincs áhítat már nélküled.
Csak nemléted fekete szörnye,
és kábulat és szédület.

És csönd. Irgalmatlan magányom
többé már meg nem osztja más.
Vár végső szégyenem: halálom.
S nincs nélküled feltámadás.

*

Lehet, csak a hibátlan testedet
szerettem, s föltárult, elengedett
szépséged gyújtottam ki a szilaj
szenvedély képzelt lángcsóváival?
Lehet, hűséged, vadságod csupa
varázsolt rongy volt, festett glória:
én rádbűvöltem rajongón - te csak
eltűrted jámbor hóbortjaimat?
Lehet, hogy így volt.
Akkor is neked
köszönök mindent - s elvégeztetett.
Fönntart még a tőled vett lendület.
Már semmi sem leszek tenélküled.

*

Immár aligha változom meg:
minden vonásom végleges.
Mi eddig eszmém s mámorom lett,
eztán sorsom törvénye lesz.

*

Aláaknázott terepen
lépkedek feszes nyugalomban.
Dühöm csak jelentéktelen
legyek dünnyögésére robban:
a folytonos életveszély
morajától szemem se rebben;
minden reményem benned él,
halálomnál véglegesebben.

*

Mire megszüljük egymásnak magunkat,
kihordunk annyi kínt, kívül-belül,
hogy elszakadni egyikünk se tudhat
többé a másiktól:
feltétlenül
valljuk egymást, mint gyermekét az anyja. -
S akkor ha majd fájdalmak súlya nyom,
fele bánatod én veszem magamra,
és bűneid felét is vállalom.

*

Mióta szeretlek, eszméletem
minden percében rád emlékezem,
álmomban is te őrzöl meg talán,
rólad tudósít munka és magány,
veled lep meg hajnalom, alkonyom,
s hozzád megyek, ha tőled távozom.

*

Nincs itt más lehetőség:
lélek-fogytig a hűség
szálai két szeretetnek
végképp összeszövettek...

*

És Penelopém vár odahaza,
szövi a remény álom-szőnyegét.
Nincs termő nyara, kacér tavasza,
néki ez a telt öröklét elég,
hogy el ne múljék tőle a varázs,
mit érkezésem, a bizonytalan
sajdít belé, s a halk vigasztalás,
hogy csak őérte őrzöm meg magam.

Márai Sándor: Az ablak

A mozdulat, mikor idegen városban, estefelé, idegen ablakon kinyúl egy női kéz, s behajtja az ablaktáblákat.
A szobákban lámpa ég; s most egyszerre söt ét lesz. Odabenn élni kezdenek az estének, a családnak, a szerelemnek, vagy egy gondolatnak, talán csak a vacsorának kezdenek élni. A női kéz kizárta e mozdulattal a világot. Valami bensőséges és nemesen érzéki kezdődik odabenn, valami dacos és titokzatos. Egy vacsora is lehet titokzatos a behajtott ablaktáblák mögött.
A vándor megáll az ablak előtt, melynek szárnyait az imént zárták le. Az út már sötét és harmatos. Cigarettára gyújt, felnéz az ablakra, tudja, hogy minden kísérlet, mellyel a másik világ felé közeledik, nevetséges és reménytelen. Talán még felmehetne az idegen ajtóhoz, kopoghatna. De aztán eszébe jut, hogy már elfelejtette a kopogás titkos jelét.

Jánk Károly: É l ü n k

Fémesen összecseng két fogaskerék,
Szuronyok hegye a törött csendhez ér,
A nyelv körül még lobot vet a szó,
A folyosókon támolygó hajók.
És egyhangúan felbúgnak a fák,
Gyümölcshullajtó néma harsonák,
A kirakatok, krepp-papírbabák,
Üvegbura alatti láng - tetszhalott,
Teáscsészékhez koccanó hajnalok -
Leszűrik mind a keserű teát
A képzeletre hullott angyalok...

Földközi terek félemeletén
Élünk az Isten nyitott tenyerén.

Márai Sándor: A szív

Mint a tenger mély vize a sűrű sókkal és moszatokkal, úgy telik meg szívünk érzések emlékeivel, melyek lassan, iszaposan elvegyülnek és összetapadnak valamilyen keserű és zavaros érzelmi anyaggá: ami tegnap vagy húsz év előtt sugárzó öröm volt, tiszta és kiáltó vágy, éneklő és rikoltozó boldogság, lassan közömbös anyag lesz szívünk tartályában, mely végtelen, mint a tengerek alja, s nem is akar mást, csak befogadni, moszattá pácolni és sulykolni mindent, amit a sugárzó felvilág, az elsuhanó hajók, a felhők és a véletlen belehajít.

Márai Sándor: Január

A harangok elhallgattak, az ünneplők a nagy csöndben az ablakhoz álltak, nézték a havas éjszakát, a múló időre gondoltak, a halottakra, az életre.
Mit is akarok, még az élettől? – gondoltam, pezsgőspohárral a kezemben. – Élni végtelenül, mint egy sejt, melynek egyetlen értelme és becsvágya a korlátlan létezés?
Nem akarok már végtelenül élni. Mindent megkóstoltam, ízleltem a halált és az örömet. Most már az élet értelmét akarom. Mi az élet értelme?
Az évek elhozták ezt a titkot is: egy reggel felébredtem és megtelt vele az életem. Most minden egyszerűbb, érdekesebb és reménytelenebb. Az élet értelme az igazság. A tűnődés és a kétely, a kutatás és a kielégülés, a tévedések és káprázatok, a jelenségek, és az enyészet mögött van valamilyen közös értelem, mely sugárzik és áthatol mindenen. Ez az igazság nem tételes.
Az élet eltelt azzal, hogy reméltem vagy vágyakoztam. Ember vagyok. Mindenfélét akartak tőlem: szerelmet és gyűlöletet, embertelenséget és emberiességet, s mindenki az egészet akarta. De az élet nem akart tőlem semmi mást, csak az igazságot. Erre születtem. Nehéz elismerni, még nehezebb elviselni. De talán nem is lehet másként élni, csak az igazság jegyében.