Zalán Tibor: A havon

A hó nem a halál A hó csak félbe maradt élet

Vagy befejezett múlt Ahogy a domboldalon lépek

vércsöpp vöröslik fel lábamnál de arcomon

érzem sós-édes melegét Mintha lidércláng vagy kísértet

Közelebb hajolok hozzá s magamhoz hajlok közel

megrezzen a vércsepp és szirma forróságot lehel

száraz ajkaimra érzem valami most a hóból

a ködből a télből hirtelen őrült nyárba visz át

Nem tudom ki küldte s nekem küldte-e a pipacsát

Nem tépem le számmal úgy hajolok hozzá remegve

mint aki megint él s kinek lenne még ehhez kedve

Székely Szabolcs: Metrószélben

de nézd csak

reggelünket

ahogyan észrevétlen őrlik

tudod én néha megcsodálom

mozgólépcsők egykedvű

vasredőit

szalagkorlátba

hogyan kapaszkodik

a metrószél-fújta város

egyszerre szokva hozzá

látványpékségek

illatához

s görnyedve

úgy miként a fák

lombjuk ha földre engedik

a napnak indulók is

most eresztik addig

terheik

hogy így lehetne testük

talán egy pillanatra

könnyebb

(kilenc másodperc reggelente

míg szemébe nézhetsz

a feljövőknek)

A hegyek

lustán elnyúló állatok, hevernek.

Fodor Ákos: Kör

ébredni alszom;
lefeküdni kelek föl:
napmintnapmintnap.

Napbanéző

AZ ÖRÖM HIÁNYZOTT

Csak az öröm, semmi más: az öröm.
Nem a kéj, nem a hit, nem a dicsőség.
Nem az e világi rang, nem a bőség.
Ám - akár szükösen - de az öröm!

Nem a közmegbecsültség - az öröm!
Nem a boldogság - e didergő hőség -
de az a hűs, bársonyos eszelősség:
az a józanult téboly - az öröm!

Mert volt a mámor, a torkig telt becsvágy,
volt a gyönyör, volt hány tucat vetetett ágy:
neked vetett ágy - s mindet megvetetted.

Egy életen át az öröm hiányzott.
- Mit az örömtelen sosem feledhet. -
Hisz még a boldogságból is épp az öröm hiányzott.

(Simonyi Imre)

Wass Albert: Nagypénteki sirató

Elmegyünk, elmegyünk, messzi útra megyünk,

messzi út porából köpönyeget veszünk...

Nem egyszáz, nem kétszáz: sokszáz éves nóta.

Így dalolják Magyarhonban talán Mohács óta.

Véreim! Véreim! Országutak népe!

Sokszázéves Nagypénteknek

sohasem lesz vége?

Egyik napon Tamás vagyunk,

másik napon Júdás vagyunk,

kakasszónál Péter vagyunk.

Átokverte, szerencsétlen

nagypéntekes nemzet vagyunk.

Golgotáról Golgotára

hurcoljuk a keresztfákat.

mindég kettőt, soh'se hármat.

Egyet felállítunk jobbról,

egyet felállítunk balról,

s amiként a világ halad:

egyszer jobbról, egyszer balról

fölhúzzuk rá a latrokat.

Kurucokat, labancokat,

közülünk a legjobbakat,

mindég csak a legjobbakat.

Majd, ahogy az idő telik,

mint ki dolgát jól végezte:

Nagypéntektől Nagypéntekig

térdelünk a kereszt alatt

húsvéti csodára lesve.

Egyszer a jobbszélső alatt,

másszor a balszélső alatt,

éppen csak hogy a középső,

az igazi, üres marad.

Nincsen is keresztfánk közbül,

nem térdel ott senki, senki.

A mi magyar Nagypéntekünk

évszázadok sora óta

ezért nem tud Húsvét lenni.

Így lettünk országút népe,

idegen föld csavargója,

pásztortalan jószág-féle.

Tamással hitetlenkedő,

kakasszóra péterkedő,

júdáscsókkal kereskedő.

Soha-soha békességgel

Krisztus-Úrban szövetkező.

Te kerülsz föl? Bujdosom én.

Én vagyok fönt? Bujdosol Te.

Egynek közülünk az útja

mindég kivisz idegenbe.

Bizony, jól mondja a nóta,

hogy elmegyünk, el-elmegyünk,

messzi nagy útakra megyünk.

Messzi nagy útak porából

bizony, köpönyeget veszünk.

S ebben a nagy köpönyegben,

sok-sok súlyos köpönyegben

bizony pajtás, mondom Néked:

rendre, rendre mind elveszünk.

Bajorerdő, 1947

Dsida Jenő : Visszaszállok

Van úgy, hogy néha visszaszállok. És szívemen ujjongva, tikkadt
gyönyörrel szállnak tiszta álmok s a zárdakertből rózsaillat csap meg,
hová pirulva, szenten, víg, új ruhába öltözött fiúként zongorázni
mentem viháncoló fruskák között.

Köhögős professzorra rebben a pillám, úgy elhallgatom a régi
fülledt tanteremben s egy zöld légy zöng az ablakon.

...És itt van a kis fecsegő lény, kinek lesült, vidám, gonosz
arcán a nyári nagy verőfény két gödröcskére záporoz. Csatangolunk
a városvégi zegzugos utcán és ha un csintalanságunk titkon égni,
becsöngetünk minden kapun, aztán futunk s lobog, lobog copfján a
rózsaszínű szalag s megfordul száz bolond dolog kicsi száján, míg
hazaballag.

S a kék estében csupa zsenge mámor: sétálni tétován s Ovidiust
véve kezembe, ámulni álmos orgonán.

...A vaksötét, komor-komor éjből rontó szél száll az útra és
mindent, mindent elsodor: véget nem érő alagútba.

S a hosszú üldözés után úgy tér a lelkem haza, későn, meggörnyedt
háttal és sután, zavartan a tükörbe nézőn s éjfél felé, mint puszta
falra a bús árnyék, úgy ül le csendben s egy tiszta, szűz papírdarabra
lilakék tinta-könnye cseppen.

1929. V 28.

Garai Gábor: Töredékek a szerelemről

Ki megvigasztaltad a testem,
áldott legyen a te neved.
Hazug voltál, hiú, hitetlen?
Vakmerőbb, mint a képzelet!

Hová hullsz? Én meszes közönybe.
Nincs áhítat már nélküled.
Csak nemléted fekete szörnye,
és kábulat és szédület.

És csönd. Irgalmatlan magányom
többé már meg nem osztja más.
Vár végső szégyenem: halálom.
S nincs nélküled feltámadás.

*

Lehet, csak a hibátlan testedet
szerettem, s föltárult, elengedett
szépséged gyújtottam ki a szilaj
szenvedély képzelt lángcsóváival?
Lehet, hűséged, vadságod csupa
varázsolt rongy volt, festett glória:
én rádbűvöltem rajongón - te csak
eltűrted jámbor hóbortjaimat?
Lehet, hogy így volt.
Akkor is neked
köszönök mindent - s elvégeztetett.
Fönntart még a tőled vett lendület.
Már semmi sem leszek tenélküled.

*

Immár aligha változom meg:
minden vonásom végleges.
Mi eddig eszmém s mámorom lett,
eztán sorsom törvénye lesz.

*

Aláaknázott terepen
lépkedek feszes nyugalomban.
Dühöm csak jelentéktelen
legyek dünnyögésére robban:
a folytonos életveszély
morajától szemem se rebben;
minden reményem benned él,
halálomnál véglegesebben.

*

Mire megszüljük egymásnak magunkat,
kihordunk annyi kínt, kívül-belül,
hogy elszakadni egyikünk se tudhat
többé a másiktól:
feltétlenül
valljuk egymást, mint gyermekét az anyja. -
S akkor ha majd fájdalmak súlya nyom,
fele bánatod én veszem magamra,
és bűneid felét is vállalom.

*

Mióta szeretlek, eszméletem
minden percében rád emlékezem,
álmomban is te őrzöl meg talán,
rólad tudósít munka és magány,
veled lep meg hajnalom, alkonyom,
s hozzád megyek, ha tőled távozom.

*

Nincs itt más lehetőség:
lélek-fogytig a hűség
szálai két szeretetnek
végképp összeszövettek...

*

És Penelopém vár odahaza,
szövi a remény álom-szőnyegét.
Nincs termő nyara, kacér tavasza,
néki ez a telt öröklét elég,
hogy el ne múljék tőle a varázs,
mit érkezésem, a bizonytalan
sajdít belé, s a halk vigasztalás,
hogy csak őérte őrzöm meg magam.

Márai Sándor: Az ablak

A mozdulat, mikor idegen városban, estefelé, idegen ablakon kinyúl egy női kéz, s behajtja az ablaktáblákat.
A szobákban lámpa ég; s most egyszerre söt ét lesz. Odabenn élni kezdenek az estének, a családnak, a szerelemnek, vagy egy gondolatnak, talán csak a vacsorának kezdenek élni. A női kéz kizárta e mozdulattal a világot. Valami bensőséges és nemesen érzéki kezdődik odabenn, valami dacos és titokzatos. Egy vacsora is lehet titokzatos a behajtott ablaktáblák mögött.
A vándor megáll az ablak előtt, melynek szárnyait az imént zárták le. Az út már sötét és harmatos. Cigarettára gyújt, felnéz az ablakra, tudja, hogy minden kísérlet, mellyel a másik világ felé közeledik, nevetséges és reménytelen. Talán még felmehetne az idegen ajtóhoz, kopoghatna. De aztán eszébe jut, hogy már elfelejtette a kopogás titkos jelét.

Jánk Károly: É l ü n k

Fémesen összecseng két fogaskerék,
Szuronyok hegye a törött csendhez ér,
A nyelv körül még lobot vet a szó,
A folyosókon támolygó hajók.
És egyhangúan felbúgnak a fák,
Gyümölcshullajtó néma harsonák,
A kirakatok, krepp-papírbabák,
Üvegbura alatti láng - tetszhalott,
Teáscsészékhez koccanó hajnalok -
Leszűrik mind a keserű teát
A képzeletre hullott angyalok...

Földközi terek félemeletén
Élünk az Isten nyitott tenyerén.

Márai Sándor: A szív

Mint a tenger mély vize a sűrű sókkal és moszatokkal, úgy telik meg szívünk érzések emlékeivel, melyek lassan, iszaposan elvegyülnek és összetapadnak valamilyen keserű és zavaros érzelmi anyaggá: ami tegnap vagy húsz év előtt sugárzó öröm volt, tiszta és kiáltó vágy, éneklő és rikoltozó boldogság, lassan közömbös anyag lesz szívünk tartályában, mely végtelen, mint a tengerek alja, s nem is akar mást, csak befogadni, moszattá pácolni és sulykolni mindent, amit a sugárzó felvilág, az elsuhanó hajók, a felhők és a véletlen belehajít.

Márai Sándor: Január

A harangok elhallgattak, az ünneplők a nagy csöndben az ablakhoz álltak, nézték a havas éjszakát, a múló időre gondoltak, a halottakra, az életre.
Mit is akarok, még az élettől? – gondoltam, pezsgőspohárral a kezemben. – Élni végtelenül, mint egy sejt, melynek egyetlen értelme és becsvágya a korlátlan létezés?
Nem akarok már végtelenül élni. Mindent megkóstoltam, ízleltem a halált és az örömet. Most már az élet értelmét akarom. Mi az élet értelme?
Az évek elhozták ezt a titkot is: egy reggel felébredtem és megtelt vele az életem. Most minden egyszerűbb, érdekesebb és reménytelenebb. Az élet értelme az igazság. A tűnődés és a kétely, a kutatás és a kielégülés, a tévedések és káprázatok, a jelenségek, és az enyészet mögött van valamilyen közös értelem, mely sugárzik és áthatol mindenen. Ez az igazság nem tételes.
Az élet eltelt azzal, hogy reméltem vagy vágyakoztam. Ember vagyok. Mindenfélét akartak tőlem: szerelmet és gyűlöletet, embertelenséget és emberiességet, s mindenki az egészet akarta. De az élet nem akart tőlem semmi mást, csak az igazságot. Erre születtem. Nehéz elismerni, még nehezebb elviselni. De talán nem is lehet másként élni, csak az igazság jegyében.