2012. július 30., hétfő

Nemes Nagy Ágnes: PARADICSOMKERT

 

Egy szál kövér pipacs lobog, 
hol az erdőig ér a rét, 
egy szál pipacs, fél-szirmát lekonyítva, 
akár a nyúl a fél-fülét. 

Itt a határ. Itt reng a páfrány, 
míg a karhossznyi sün kilép, 
a völgybe innen hempereg le, 
akár egy pohos barna-medve, 
nem borzolódó, lágy tüskéivel 
a homokot szelíden hersegetve. 

Lejjebb vad bokrokban a szöllő, 
hol törzsre érez, felszökik, 
s óriás babérlevelek 
közül csüggeszti kebleit. 

Úgy ring a zöld, akár a víz, 
tömör hullámmal csap a hegynek, 
a szirtek lágy hússal remegnek, 
csak itt-ott villan ki a lomb 
alól a kő, a csont, 
és foltos, szaggatott a táj: 
kövér, kopár. 

S ott lent, hol kitárul a völgy, 
ahol fátyol-eres gomolyba 
a hőben minden szerte-folyna, 
egy sor feszes, mértani-rendü szálfa, 
a táj szélén éles fekete szálka, 
nem olvadozva-rengve, nem lazulva, 
a fény csücskét mégegyszer földbe szúrja, 
s állja a hőt, - közükben 
a szeletekbe szabdalt végtelennel: 

a szálka-fák közt áttükröz a tenger. 


Hová indulsz te vékony, gyönge-csontú? 
Nem hallod-e fejed felett 
halkan pendülni az eget - 
mint az ezüsthöz koccanó üveg, 
bong, bong a bolt - nem hallod-e 
a seregélyeket? 

Nem látod-e, amint lecsapnak, 
rezgését a szőlőlugasnak? 
S nem látod-e, amint a fürtből 
a csőr alatt kibuggyanó 
bogyók sűrű illata füstöl? 

Nem érzed-e ott fönn, a mennybeli 
fények mögött a mélyebb feketét? 
Nagy, suhogó vásznakon rajzolódva 
most kezdenek derengeni, 
most, most fordulnak új alakzatokba 
a kintibb ég halvány jelképei. 

Csepp zökkenés: a föld fordulni kezd, 
orsózza már, orsózza az időt, 
útjára indít minden erjedőt, 
mézgás meleggel tapadnak az ágak, 
nem érzed-e: átfűlik avar-ágyad, 
és széthasadt gyümölcsök között heversz? 
Oly ifjú vagy. Hogy bírod el a vágyat? 

Nem félted-e a két szemed? 
Fordul az ég, takard el, míg lehet. 

Nem félted-e a gyönge szád? 
Nagyon tapad a szőlő méze rád. 

Nem félted-e a válladat? 
Az indiánszínű szeplők miatt 
olyan, mintha mindig sütné a nap - 
nem félted-e, hogy sustorogva rászáll 
az őszelő, a súlyos indián-nyár, 
s te térdre hullsz és ottmaradsz, lerogyva 
egy perzselő foltnyi homokra, 
majd felkiáltva hemperedsz be 
a vonagló-indás berekbe, 
de ott is megmar a növény láng, 
a roppant napban szinte láthatatlan 
kék borszesz-fénnyel sistergő katáng, 
és csontig eszi minden ízedet – 

nem félted-e a két szemed? 

És ott a Lány. Nem néz reád. 
Nem félted-e a gyönge szád? 

Ő térdig fűben áll, s a zöld 
úgy tükrözik a bőrén, 
mint fehér mennyezeten 
a kinti, zöld verőfény, 
mikor a fákra űl a nap – 

nem félted-e a válladat?