BERTÓK LÁSZLÓ: AHOGY DOBOG BENNEM A LÁB

Ahogy futnak el a napok,
s jön, jön közelebb a világ,
ha kicsit tovább maradok,
máris ott áll, hogy nincs tovább.

Ahogy dobog bennem a láb,
és kihagy, hogy nyomon vagyok,
egyszer csak megrázza magát,
s teljes fényében fölragyog.
Ahogy mintha adok-kapok,

s nem fájna, hogy ostobaság,
az a csúcs, hogy eljátssza, hogy,
hogy én ütöttem akkorát.

Ahogy az egész rajtam át,
és folyton beleakadok.

RAKOVSZKY ZSUZSA: DECEMBER

Birtokba venni miért kívánjam
e meddő és sötét időt? E nyirkos és
villanyfények között imbolygó délutánban
kinek érzékei ne sejtenék meg az év

legmélyebb pontját – a várakozás idejét,
az átmenetét? A közt vagy átjárót két ismeretlen
tér közt… A vonulást a kiszáradt medren át.
Az üzletek fölött, fenyőgallyak közé fűzötten
mezítelen villanyégők világolnak a ködben,
melynek sem centrumát, sem szilárd
partját nem érezni. Érzékeim is alacsony lángra csavartan
égnek. Miért akarjam
lángba borítani e homályos téli órát,
az alkonyét? E szétfolyó időt, amely sem
vágyát a szívnek, sem örömét az elmének, sem elragadtatását
a léleknek nem ismeri? Szélbe vetetten
az ellenállás nélküli közegben
elúsznak tetteim. A hídon, a fekete víz felett,
ritkítva a ködöt, a sárga kandeláberek
lobbantják föl a szél testét. Ki mint folyóba fog
lépni a mi időnkbe, majd a sötéten
áradó, vízszagú szélben
érez először önmagára. Most
nincs tárgya még a vágynak. Várakozz…

Kányádi Sándor: Felemás őszi ének

építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra s újra
amit lerombol benned

a nappalok háborúja

ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat
nélküled föl újra nem loboghat

nevetségesen ismerős minden
mit mondtam, s mondok
nehéz nyarunk volt, itt az ősz
s jönnek a téli gondok

már csak magamat benned
és magamban téged óvlak
ameddig célja volna még
velünk a fönnvalónak

Nemes Nagy Ágnes: Október

Most már félévig este lesz.
Köd száll, a lámpa imbolyog.
Járnak az utcán karcsú, roppant,
négy-emeletnyi angyalok.
S mint egy folyó a mozivászon
lapján, úgy úsznak át a házon.

Acetilén fényében ázik
az útjavítás. Lenn a mélyben,
iszamos, hüllő-hátu cső,
pára gyöngyösödik a kérgen,
s a városon, mint vér a gézen,
általszívódik a nyirok.

Vékony tűz nyüszít, sustorog,
mellette kucsmás, birka-bundás,
mint a makk-ász, guggol a munkás,
fölötte hengerhasu gépek,
rájuk irva: „Consolidated…”
S egy fa. Akár a régi csap,

csöpörésznek a targalyak,
szalad, olajjal töltekezvén
a gép gömbölyű béka-testén,
majd a bundára ér a csepp,
s fölsír a tűz: megérkezett.

Neonfény lobban és lehull.
A vizes kőre rácsorog.
Valaki, messze, úgy vonul,
hogy a köd kilométer-odva
énekét tompán sokszorozza –
hallani, amint tántorog.

Varró Dani - Sóhajnyi vers a szerelemről

Bár volna tél még, bár havazna hó!
De vigyorog a nap. Tavasz van, ó
Nyúlik megint a vágyak kurta titka,
Miként ha füst, fonódik ujjaidra.
Volnék nyakadra csöppent körtelé,
Volnék ruhádba kent hasonlatok,
Apró göröngy, ha megbotolsz belé,
Kicsiny bogár, ha eltaposgatod.
Dacolnék érted kisgyerek gyanánt,
Peregne rólam minden intelem,
Köhögnék érted, szívnék rossz dohányt,
Vacognék érted ingtelen.
Szánalmas házaló a vers emitt,
Hívatlan álldogál az udvaron,
Előpakolja ócska rímeit:
„Magának, kedves, ingyenér adom”
Csilingelnek szavában kincsei,
Batyujában a csillagok.
Az ember arról ír, ami nincs neki.
Azt adja el, amit kölcsönkapott.

Nemes Nagy Ágnes: PARADICSOMKERT

 
1 
Egy szál kövér pipacs lobog, 
hol az erdőig ér a rét, 
egy szál pipacs, fél-szirmát lekonyítva, 
akár a nyúl a fél-fülét. 

Itt a határ. Itt reng a páfrány, 
míg a karhossznyi sün kilép, 
a völgybe innen hempereg le, 
akár egy pohos barna-medve, 
nem borzolódó, lágy tüskéivel 
a homokot szelíden hersegetve. 

Lejjebb vad bokrokban a szöllő, 
hol törzsre érez, felszökik, 
s óriás babérlevelek 
közül csüggeszti kebleit. 

Úgy ring a zöld, akár a víz, 
tömör hullámmal csap a hegynek, 
a szirtek lágy hússal remegnek, 
csak itt-ott villan ki a lomb 
alól a kő, a csont, 
és foltos, szaggatott a táj: 
kövér, kopár. 

S ott lent, hol kitárul a völgy, 
ahol fátyol-eres gomolyba 
a hőben minden szerte-folyna, 
egy sor feszes, mértani-rendü szálfa, 
a táj szélén éles fekete szálka, 
nem olvadozva-rengve, nem lazulva, 
a fény csücskét mégegyszer földbe szúrja, 
s állja a hőt, - közükben 
a szeletekbe szabdalt végtelennel: 

a szálka-fák közt áttükröz a tenger. 

* 
Hová indulsz te vékony, gyönge-csontú? 
Nem hallod-e fejed felett 
halkan pendülni az eget - 
mint az ezüsthöz koccanó üveg, 
bong, bong a bolt - nem hallod-e 
a seregélyeket? 

Nem látod-e, amint lecsapnak, 
rezgését a szőlőlugasnak? 
S nem látod-e, amint a fürtből 
a csőr alatt kibuggyanó 
bogyók sűrű illata füstöl? 

Nem érzed-e ott fönn, a mennybeli 
fények mögött a mélyebb feketét? 
Nagy, suhogó vásznakon rajzolódva 
most kezdenek derengeni, 
most, most fordulnak új alakzatokba 
a kintibb ég halvány jelképei. 

Csepp zökkenés: a föld fordulni kezd, 
orsózza már, orsózza az időt, 
útjára indít minden erjedőt, 
mézgás meleggel tapadnak az ágak, 
nem érzed-e: átfűlik avar-ágyad, 
és széthasadt gyümölcsök között heversz? 
Oly ifjú vagy. Hogy bírod el a vágyat? 

Nem félted-e a két szemed? 
Fordul az ég, takard el, míg lehet. 

Nem félted-e a gyönge szád? 
Nagyon tapad a szőlő méze rád. 

Nem félted-e a válladat? 
Az indiánszínű szeplők miatt 
olyan, mintha mindig sütné a nap - 
nem félted-e, hogy sustorogva rászáll 
az őszelő, a súlyos indián-nyár, 
s te térdre hullsz és ottmaradsz, lerogyva 
egy perzselő foltnyi homokra, 
majd felkiáltva hemperedsz be 
a vonagló-indás berekbe, 
de ott is megmar a növény láng, 
a roppant napban szinte láthatatlan 
kék borszesz-fénnyel sistergő katáng, 
és csontig eszi minden ízedet – 

nem félted-e a két szemed? 

És ott a Lány. Nem néz reád. 
Nem félted-e a gyönge szád? 

Ő térdig fűben áll, s a zöld 
úgy tükrözik a bőrén, 
mint fehér mennyezeten 
a kinti, zöld verőfény, 
mikor a fákra űl a nap – 

nem félted-e a válladat?