Kányádi Sándor: Felemás őszi ének

építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra s újra
amit lerombol benned

a nappalok háborúja

ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat
nélküled föl újra nem loboghat

nevetségesen ismerős minden
mit mondtam, s mondok
nehéz nyarunk volt, itt az ősz
s jönnek a téli gondok

már csak magamat benned
és magamban téged óvlak
ameddig célja volna még
velünk a fönnvalónak

Nemes Nagy Ágnes: Október

Most már félévig este lesz.
Köd száll, a lámpa imbolyog.
Járnak az utcán karcsú, roppant,
négy-emeletnyi angyalok.
S mint egy folyó a mozivászon
lapján, úgy úsznak át a házon.

Acetilén fényében ázik
az útjavítás. Lenn a mélyben,
iszamos, hüllő-hátu cső,
pára gyöngyösödik a kérgen,
s a városon, mint vér a gézen,
általszívódik a nyirok.

Vékony tűz nyüszít, sustorog,
mellette kucsmás, birka-bundás,
mint a makk-ász, guggol a munkás,
fölötte hengerhasu gépek,
rájuk irva: „Consolidated…”
S egy fa. Akár a régi csap,

csöpörésznek a targalyak,
szalad, olajjal töltekezvén
a gép gömbölyű béka-testén,
majd a bundára ér a csepp,
s fölsír a tűz: megérkezett.

Neonfény lobban és lehull.
A vizes kőre rácsorog.
Valaki, messze, úgy vonul,
hogy a köd kilométer-odva
énekét tompán sokszorozza –
hallani, amint tántorog.

Varró Dani - Sóhajnyi vers a szerelemről

Bár volna tél még, bár havazna hó!
De vigyorog a nap. Tavasz van, ó
Nyúlik megint a vágyak kurta titka,
Miként ha füst, fonódik ujjaidra.
Volnék nyakadra csöppent körtelé,
Volnék ruhádba kent hasonlatok,
Apró göröngy, ha megbotolsz belé,
Kicsiny bogár, ha eltaposgatod.
Dacolnék érted kisgyerek gyanánt,
Peregne rólam minden intelem,
Köhögnék érted, szívnék rossz dohányt,
Vacognék érted ingtelen.
Szánalmas házaló a vers emitt,
Hívatlan álldogál az udvaron,
Előpakolja ócska rímeit:
„Magának, kedves, ingyenér adom”
Csilingelnek szavában kincsei,
Batyujában a csillagok.
Az ember arról ír, ami nincs neki.
Azt adja el, amit kölcsönkapott.