Paul Éluard: Egolios


Még hallom a hangot

Ez az amit szeretni fogsz
Mindig mindig mindig

Valld be hogy nem sejtetted ezt a pillanatot
Mely örökké varázsol

Többé nem sikerül megszabadulnod álmodsz
Gondolj ha tudsz a korra mikor még nem
szerettél

És fejtsd meg ha tudod mért éppen ez az arc
És nem egy másik áll minduntalan elébed

Még hallom a hangot

Szeress szeress
S érzed olyan leszel lassankint mint a tölgy

Árnyékod lesz az erdő
Madarak csillagok telepszenek fejedre

Nem alszol már csak egy másik álom ölén
S álomtalan szemek virrasztanak szemedben

A boldogságra gondolsz s olyan vagy mint az őrült
A nap ágait a karodba öleled

Most hallom a hangot

Mind-mind amit elhallgatott
Mind amit sejteni gyanítani se tudtam

Hallom magam körül a csönd körtáncait

Ha balsorsodra gondolsz olyan vagy mint az

őrült


Mint egy árok a sivatagban

Mint egy beteg akit elhagytak
Mert túl sokat remélt

És lehet hogy olyan leszel mint egy halott
Megtudod noha élsz hogyan emészt a féreg

A végső érzéketlenségig
A boldog teljes titoktalanságig.

Eddig komiszság nélkül élt. Most komisz lett.
Mikor elfogta a sírás vágya, és majdnem mindig sírni vágyott, úgy érezte, afféle korán jött vendég, nevetséges és képtelen, ő, aki mindig későn érkezett az indokolt gyászokhoz. Akkor aztán azokat, akik szerették, elhalmozta haraggal és hűtlenséggel. Nem akarta, hogy ő legyen az, akit kevésbé szeretnek.
A zöldellő, napfényes nyurga fasorok örökre elenyésztek; így hát nyirkos, fekete folyosókon kellett végighaladnia.


/Rónay György ford./

Babiczky Tibor: MANIR

Eltűntek már napjai a nyárnak

csupa mozdonyzokogás most a kert

ízek és illatok vissza-visszajárnak

de a kóstolásnak ideje letelt


öröklilára festi majd a szánkat

a túlérett őszi szeder

ilyen íze van tehát a fulladásnak

és így foglak és így engedlek el